Ugyanezen laikusok ebbe a kategóriába általában azokat a fajtákat teszik, amiktől jobban félnek mint a többitől. Sokszor egymással rokonságban sem lévő, más és más feladatra tenyésztett fajták kerülnek ebbe a skatulyába. Valódi harci fajták és olyanok, amelyeknek semmi közük ehhez a funkcióhoz. Egy a közös bennük: a rossz hírük.

Legjobb példa erre, hogy országonként más és más fajtákra terjesztik ki a veszélyes kutyákról szóló törvények hatályát. Kultúránként más fajtáktól félnek jobban. Az angol szabályozás valahogy úgy történhetett, hogy felírták az összes olyan fajtát egy cetlire, amelyik picit is gyanúba keveredhet, majd akkurátusan kihúzták arról a rájegyzettek kétharmadát. A saját nemzeti fajtáikat. Az azonos ősökből, azonos célra (kutyaviadalra) tenyésztett fajtákból csak a tengeren túliakat tiltották be. Pedig azok bizonyos szempontból nem többek, mint az angol fajták amerikai változatai. Előszeretettel felejtkezünk meg arról, hogy a boxer a német vaddisznós és bikafogó kutyáktól származik, és jelentékeny angol buldog vérrel bír. Utóbbit azért keresztezték be a honos fajtákba, hogy a bikahecceken eredményesebben szerepeljen. Akkor a közkedvelt boxer is harci kutya? Igen, valamikor az volt. Mégse került tiltólistára Németországban. Szemben a „franciák boxerével” a bordeaux-i doggal.

Valahogy úgy működhet, hogy amitől jobban félünk, arról rögtön el is hisszük, hogy veszélyesebb. Magyarországon megkapta már a harci kutya skarlátbetűjét a rottweiler és a doberman is, nyilván a filmszerepek miatt. Ugyan felhasználási területük a népszerű német juhászéval megegyező, tehát nem harci kutyák, félelmet keltő megjelenésük miatt rendre a rossz fiú szerepét kapják. Nem mindegy, hogy Rex felügyelőt kell-e eljátszani, vagy a sátán kutyáját az Ómenből. Igaz, valamennyi német munkakutyafajta egyik fontos feladata az, hogy ha kell, emberre is támadjon. Német juhásznak, rottweilernek egyaránt. Előbbi szerencséje, hogy már kiment a divatból, és a saját agressziójukat kutyájukon keresztül megélők más fajtát választanak. A '60-as években még ügyeletes gonosz volt a „farkaskutya”, önjelölt szakértők (úgy látszik a kutyához is annyian értenek ebben az országban, mint a focihoz) bizonygatták a küllemi hasonlóság okán, hogy minden többi fajtánál közelebb áll a vadállat-őshöz, az emberevő farkashoz. Babona volt az is, akárcsak ma a szájzárról, genetikai elfajulásról szóló, mosókonyhában született magyarázatok a harci kutyák fokozott veszélyességéről. Modern vérvád.

Azért ne tegyünk úgy mintha nem lennének különbségek a különböző fajták viselkedése között. Ez kiterjed arra is, hogy milyen eséllyel támadnak emberre. A probléma a leegyszerűsítéssel van. Fekete és fehér, harci kutya és nem az. A kutyákkal foglalkozó tudomány mást ért harci kutya alatt, mint a köznyelv. Maga a szókapcoslat a német kampfehunde, vagy az angol fighting dog tükörfordítása. Hasonló a juhász- vagy vadászkutya kifejezéshez, a felhasználás alapján kategorizál. Eredeti jelentése szerint olyan kutya, amit küzdelemre tartanak és tenyésztenek. Olyan küzdelemre, ahol a harc nem eszköz, hanem cél. A kutyaviadalok, bika- és medveheccek szerepe megegyezett a mai véres akció- és horrorfilmekével. A közönség vért akar látni. Lássuk a medvét! - mondta anno az egyszeri ember a színházban, amikor elege lett a kultúrprogramból. Azokra a fajtákra, ahol a küzdelem egy tágabb munka része, ezt a kifejezést nem is használja a szaknyelv. Nem számít harci kutyának a tacskó, pedig a borzzal, rókával vívott föld alatti párbaj csöppet sem veszélytelen. A mesterséges „vadászatok” szokása később alakult ki, sokáig ugyanazt a fajtát használták erre a célra, mint a valós, nem rendezett helyzetben. Akkor hol kezdődik a harci kutya, ha ugyanazokkal a tulajdonságokkal lehet, hogy marhák mellett dolgozó pásztorkutya, és lehet gladiátor? Ez csak attól függ, szokás-e arrafelé bikaviadalokat rendezni vagy sem. Máris elmosódtak a határok. Igaz, egy volt harci kutya fizikumának, küzdőszellemének és kitartásának köszönhetően veszélyes ellenfél. Ettől még nem nőtt az agresszivitásuk, csak az emberek félelme.



Miközben az örző-védő fajtáktól – legyen az német juhász, vagy kuvasz - elvárjuk, hogy az embert is megtámadja, feltéve, ha az besurranó tolvaj vagy útonálló, addig ez a viadalokon szereplő kutyáknál nem volt elvárás. El is csökevényesedett legtöbbjüknél az emberekkel szembeni bizalmatlanság, ami az agresszió formájában megjelenő védelmi reakció alapja lenne. Ameddig a kutyák többsége az állatorvost szívből utálja, és hajlamos ezt a fogaival is tudomására hozni, addig több egykori harci kutya békésen tűri a vizsgálódást, beoltást. A küzdőtéren való helytálláshoz szűkséges volt a más fajtáknál magasabb stressz- és fájdalomtűrés, ezért a fehérköpenyesben sem látnak ellenséget.

Akkor mégis miért a harci kutyák szerepelnek többször a végzetes balesetekről szóló híradásokban? Mert ezek a fajták alkalmasak az illegális, állatkínzásnak minősülő kutyaviadalokra. Aki pedig abból kívánja eltartani a családját, olyan szociopata, aki kutya nélkül is épp elég veszélyes.