Birkák és a gondolatrabság

Nem szándékozom a végül írásban válaszoló városatyára kiélezni a gondolatmenetet, a fenti eset mindössze az apropót szolgáltatta elmélkedésemhez. Személyes élményem ugyanis, hogy minél közelebb ül valaki a tűzhöz, annál kevésbé hajlandó önállóan, rögtön a sajtó rendelkezésére állni, ülni, nyilatkozni, véleményt formálni. Mi ennek a rendkívül bosszantó, és az újságírók részéről sok utánajárást igénylő gyakorlatnak az oka?

Elsősorban az önálló vélemény kínossága. Nem is mindig a saját gondolatok megléte a kérdés, sokkal inkább azok összhangja a párt hivatalos álláspontjával. Nem gondolkozni félnek a politikusok, hanem a gondolatokat szavak formájában nyilvánosságra hozni, és ezért kimondva-kimondatlanul felelősséget vállalni. Amit leírok, kijelentek, sugallok, érzékeltetek, az én álláspontomat, az én személyiségemet fogja tükrözni. S amennyiben ez nem egyezik a szervezetem által központilag, gépiesen legyártott véleményével, akkor abból nekem bajom, kellemetlenségem származhat.

Igen, közel húsz évvel a rendszerváltás után még mindig működik az ideológiai cenzúra a közéletben. Fogalmazzunk plasztikusabban: a birkanyáj egyenbégetésétől eltérni nem lehet. A főbirka megadja az alaphangot, majd némi torokköszörülés után a különféle zsíros tisztségeken felhizlalt bárányok bekapcsolódnak a csorda-, pardon, nyájvokálba. Lehet ezt divatos kifejezéssel egységes szervezeti kommunikációnak, vagy frakciófegyelemnek nevezni, de a lényegen nem változtat ez sem: egy álláspont van, nincs egyénieskedés, nincs gondolatszabadság.

A médiától való elzárkózás természetesen nem húzható rá minden politikacsinálóra. Eddigi megfigyeléseim alapján azonban a nagyobbik ellenzéki párt prominenseknek (de nem csak a prominensek, alsóbb szintek derék narancslovagjainak is) majdnem kivétel nélkül sajtófóbiájuk van. Még egy-egy kisvároska polgármesterét is nehéz mikrofonvégre csípni, ha pedig sikerül, kurta félmondatok és mérhetetlen közöny (rossz esetben ellenszenv) lesz osztályrészünk. Üdítő kivételként hadd említsem Szilvásvárad ellenzéki polgármesterét, aki azonnal, készségesen nyilatkozott.



Kényszeres önfényezés

A sajtófóbia oka lehet a központi ukázon túl egyszerűen a médiától, mint a nyilvánosságot formáló erőtől való félelem. Ami tulajdonképpen jogos is. Gondoljunk a Medgyessy-ügyre, az öszödi beszédre, vagy, hogy a másik oldalról is merítsünk, Várhegyi Attilára, esetleg Szabadi Bélára. Ám nem kell éveket visszaevezni, ha a média politikacsináló, közbeszéd-formáló hatalmát akarjuk látni: elég Zuschlagot felidézni, aki szintén egy nyilvánosságra került videofelvételnek köszönheti, hogy Tocsikhoz hasonlóan a sikkasztás, mutyizás szó újabb szinonimákat nyert nevéből.

Természetesen egy átlagos interjú nem jelent büntetőjogi kockázatot (nyilván csak extrém esetben), legfeljebb kellemetlenségeket okoz a pártközpontban. De ez is elkerülhető lenne, ha az adott politikus tisztában volna a párt kommunikációs direktíváival, és merné használni a nyilvánosság eszközeit. A professzionális marketingszakértők sáskahada által sterilizált politikai kommunikáció korában még mindig ott tartunk, hogy közszereplőink nem tudnak a köz előtt megnyilvánulni.

Az még érthető talán, hogy utólagos kontrollra elkérik a készülő anyagokat, ám az már nagyon nincsen rendjén, hogy ezeket piárszagú betoldásokkal, önfényező kiegészítésekkel teletűzdelve küldik vissza. Mondani sem kell, a rázósabb kérdéseket egyszerűen kihúzzák, vagy sokkal szelídebb formájúra csiszolják. Legvacakabb esetben előre kérdik a kérdéseket, hogy meghatározhassák, miről szóljon a diskurzus. (Pozitív példával hadd ellentételezzem a kijelentés egyetemes érvényét: az MDF részéről mindig fogadókészséget tapasztaltunk az interjúkérések alkalmával. Persze, kis párt, nincs mit veszítenie, viszont hogy, hogy nem, ők tüstént hajlandóak nyilatkozni.)



Tessék felnőni!

Igen, lehet azzal takarózni, hogy a politikai szokásjog így alakult a kilencvenes évektől, előzetes átnézés, utólagos módosítások, majd akár az egész visszavonása. Csakhogy ideje belátni, hogy nem ez a jövő útja. Ez a múlt rendszerből átörökített reflex, mondjuk ki nyugodtan: cenzúra vidám továbbélése. Kedves politikusok, kedves jótanácsadó, magasan kvalifikált segédcsapatok! Véssétek végre a modern kommunikációs elméletekkel telített fejetekbe, hogy egy politikus nem akkor lesz hiteles, őszinte és vonzó, ha eldarálja a jól betanult szlogeneket! 2007-ben ideje lenne szakítani a kádári gyakorlattal, és nem elefántcsont-toronyba zárkózni a sajtó elől!

Tessék kilépni a hibákat jóindulatúan elkendőző PR-függöny mögül! Egy remekbe szabott monológ elnyerheti éppúgy (sőt, még jobban) a közönség tetszését, mint egy epizódszereplőkkel előadott árnyjáték! Nem igaz, hogy nem lehet azonnal, ötletesen, felkészülten (ahogy a népnyelv mondja, slágfertigen) megnyilvánulni. Egy csipetnyi szellemességről, egy kis iróniáról nem is beszélve! Mindenütt érvényesíthető sikerrecept persze nincs, de alaptény, hogy a sokat rettegett médiamunkások rokonszenvét elnyerve, már félig győzelmet is arattunk. A közömbösség, a flegma ridegség nem sok alkalommal vált hasznára a riportalanyoknak.

Bizony, még most sem késő felnőni a huszonegyedik századhoz. Jó reggelt Magyarország, jó reggelt parlament!