A Limonádé egyszerre mai nevelődési regény, de remek helyzetjelentés is az amerikai kisvárosok mindennapjaiból. Hogy legeredetibb értékéről, a humoros és fanyar szerelmi háromszög-szálról ne is beszéljünk. Ebben a 19 éves Tibor, a 37 éves Bernadett és a 70 éves George vesz részt, ami ilyen „korleosztásban” –lássuk be- eddig nem került feldolgozásra. A könyv miközben szellemes és visszafogott, néha olyan nyersen és élesen tálalja az élet sötétebb pillanatait, hogy nyelni is alig bírunk. A könyv szerzőjével, Maros Andrással beszélgetünk.

Úgy tudom, nem az irodalomból élsz.
Jól tudod. Egy kis reklámügynökségnél dolgozom mint kreatív ember. Reklámkoncepciók kitalálásával és reklámszövegek írásával „múlatom időmet”. Most épp ebédszünetem van.

Hogy éled meg, hogy a nap egyik részében gyártod a reklámszövegeket, a másik felében pedig szépirodalmat írsz? Nincs ebben ellentmondás?
Már nincsen semmi belső konfliktus, eleinte volt. Kiejtem a ceruzát az irodában, hazamegyek, és vár a másik jellegű munka. Így megy ez. Csinálom a reklámot, muszáj csinálnom, ebből élek. Mellesleg mostanában kimondottan élvezem. Például itt van most az új UPC reklám.



Az Elek Feris?
Igen, az ilyen jellegű feladatok miatt érdemes. Régebben azon törtem a fejem, csak hogy közelebb legyek az íráshoz, gondoltam, elmehetnék újságírónak, de akkor az ugyanaz. Reklám vagy újságírás – mindegy. Hajnóczy Péter elment fűtőnek, hogy addig se írjon, hogy addig is pörögjön az agya. Ez is egy megoldás: valami egészen mást csinálni, aminek semmi köze az íráshoz, ami nem abból a tartományból táplálkozik, ami az íráshoz kell. Egy időben azt hittem, hogy majd minden kreatív energiám elmegy az ügyfelekre, de ma már biztosan tudom, hogy ez nem így van.

Hogy dolgozol munka mellett?
Munka mellett nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. Három nagyobb nekilendülés kellett hozzá, mind a három egy-egy ösztöndíjnak köszönhető. Ilyenkor félretettem a reklámügynökségi munkát, ezt valahol megértették, és elengedtek, valahol nem, onnan én jöttem el. Van egy Benjamin Anastas nevű amerikai író, aki egy külföldi ösztöndíjprogram igazgatója is egyben, ő látott fantáziát ebben a könyvben, és kaptam New York államban egy hathetes kinntartózkodást egy alkotóházban, illetve rá egy évre Dél-Franciaországban egy másik ösztöndíjat. Ezek nélkül nem ment volna.

Fiatalon is írtál? Írónak készültél?
Végzettségem szerint közgazdász vagyok. Amerikába jártam egyetemre, közgazdász szakra. Ott sok választási lehetőségem nem volt, hogy mit tanuljak, mert nem tudtam elég jól angolul, hogy válogathassak a szakok között. A közgázhoz kellett valamennyi angol, de nem sok, meg tudni kellett a matekot, ami ugye eléggé „nyelv-független”. Így adódott a közgazdász szak. De például az, hogy az angol szakot válasszam, vagy hogy színházrendezőnek tanuljak, ami igazán érdekelt, túl sok esélyem nem volt.

Hogy írónak készültem-e? Nem, annak nem készültem. Hegedűművésznek, meg agysebésznek igen, de írónak nem, az biztos. Valahogy így alakult.



Az egyetem után?
Egyetem után riportokat kezdtem írni egy hetilapnak. Egy idő után a fiktív elemek átvették az uralmat, majdhogynem eltértem a tárgyszerűségtől: a riportok szinte önálló életre keltek. Akkor gondoltam úgy, hogy nekem sokkal jobban fekszik kitalálni dolgokat, mint a tényekhez ragaszkodni. Megszülettek az első tárcák, novellák. Így indultam.

Visszatérve Amerikára: nagyon tetszett a könyvedben, hogy az annyira lehordott és lenézett amerikai kisváros-sztereotípiát teljesen más köntösbe bujtattad: empátiát, humort vegyítettél a szatírába. Miért volt fontos számodra, hogy itt játszódjon a történet nagy része?
Akartam írni egy amerikai regényt, ez nyilvánvaló volt. Három éve kezdtem el. Eredetileg nem Floridába akartam helyezni a cselekmény, mert nem is ismerem Floridát, soha nem jártam ott. Kaliforniát ismerem és Montanát: e két államban éltem. A végső döntést egy konkrét zeneszám hatására hoztam meg: a Chumbawamba nevű együttes Celebration Florida című slágerét hallgatva erős képek jöttek föl bennem erről a floridai kisvárosi, a New Yorkból kikopott, a helyét ott igazán sohasem találó társadalomról, a tánckar harmadik sorából soha előrébb nem lépő „művészek”-ről, meg alakokról, akik nagy sztároknak adják elő magukat, de akik valójában csak azért költöztek délre, mert ott alacsonyabb a fűtésszámla… Ez a fura közösség, ez kezdett izgatni engem. Úgy gondoltam, ezek a figurák majd klasszul tudják hergelni egymást, jó szituációkat tudnak teremteni.

Emellett miért volt neked érdekes egy átlagos, pesti videómániás srác sztorija?
Itt ez a tizenkilencéves fiú, Tibor, aki a felnőtté válás előtt áll, és itt ez a befutott, a maga szakmájában világsztár, hetvenéves ember, George Kedves, aki mindent – jobban mondva majdnem mindent – elért. E két embert összeeresztve kiderül, hogy egy tapasztalatlan srác meg tudja változtani egy hetvenéves ember szemléletét, életét.



A felnőttek világában viszont bármerre nézünk, probléma-probléma hátán. Ott van Bernadett és George viszonya, vagy a szomszédok. Ez lenne az a bizonyos élet, amit a felnőtteknek kell élniük?
Igen. A polírozott fogsor mögött mély keserűség rejtőzik.

És hogy lett Limonádé a címe? Nem veszélytelen választás.
Limonádé volt a könyv legelső munkacíme, amit aztán több másik követett – a legkitartóbb ezek közül a Kísérletek cukorral volt. Ebben lett volna valamilyen szimbolikus jelentés Tibor cukorfogyasztásával kapcsolatban, ami persze, ha elmondom egy mondatban, nagyon szájbarágós (nem is mondom), didaktikus volna. A kiadó végül meggyőzött arról, hogy ne ezt válasszam, hanem térjek vissza az eredeti verzióhoz. Limonádé. Most már megint szeretem, még jó is, hogy provokál, gondolom, egy-két kritikus már hegyezi a tollát, hogy „Maros András Limonádét írt”…

Jól sikerült a borító.
A borítótervet egy barátom, Réczey Zoltán készítette (akárcsak az előző könyvem, a Neveket akarok hallani borítóját), aki egy nagyon tehetséges, érzékeny art director, és akinek a reklámmunkái mellett kiválóak a design-alkotásai is. Külön jó volt, hogy nem kellett neki sokat mesélni, hiszen jól ismer engem. Pár szót mondtam csak a regényről, aztán ő visszavonult, és kérdezősködés nélkül megtervezte a borítót. Nagyon eltalálta, szerintem.

Az Ulpius-háznál ez az első könyved. Hogy találtatok egymásra?
Négy éve igazoltak le, amikor az Ulpius Kiadó elkezdett nyitni a fiatal, kortárs irodalom felé. Akkor olyanok kerültek a kiadóhoz, mint Hazai Attila, Hamvai Kornél, Karafiáth Orsolya, Szálinger Balázs, Nagy Gergely, Cserna-Szabó András, csak hogy néhány nevet említsek. Akkor én erre a regényre szerződtem. Az Ulpius előtt egyébként a Palatinusnál voltam, onnan csábítottak át. Amúgy pont akkor, amikor a Palatinustól eljöttem, Péczely Dóra volt ott (a Palatinusnál) a szerkesztő, aki végül az Ulpiusos Limonádét szerkesztette. Dórával ragyogó volt az együttműködés, öröm vele dolgozni. Bármikor felhívhattam, akár éjszaka is, ha volt valamilyen kérdésem. Elképesztő jó szemű, pontos szerkesztő, nagyon sokat köszönhetek neki. Bízom benne, hogy fogunk még együtt dolgozni.

Szerepet játszott a döntésedben, hogy az Ulpiuson keresztül több emberhez juthat el a könyved?
Igen, és remélem, így lesz.

Mit vársz a könyvtől? Elsősorban közönség-, vagy szakmai sikert?
Nem tudom. A könyv kinn van, előttem pedig már itt vannak az újabb feladatok. A regény el kezdte élni saját életét, most már nincs semmi hatásom rá, sem arra, hogy mi történjen vele, sem arra, hogy ki hogyan értelmezze. Tulajdonképp kíváncsian várom, mi fog vele történni. Most még tippem sincs.

Az első kritika mindjárt méltatlanul lebecsülte a könyvet.
Aki azt írta, nem olvasta a regényt, mert nem olvashatta, hisz nem volt rá elég ideje. A könyvbemutató napján jelent meg a cikk az interneten, előtte két nappal jött ki a könyv a nyomdából, négyszáz oldal...

Azért is lehetett ez a reakció, mert a Limonádét kicsit nehéz besorolni a magyar viszonyok közt. Nincs túl sok olyan regényünk, amely egyszerre csillogtat meg intellektuális és irodalmi kvalitásokat, másfelől – és ez nem lebecsülés – akár élvezetes lektűrként is olvasható. Ez sokkal inkább angolszász minta. Nálunk, ha valaki nem újít, ha valami nem formabontót ír, azon máris fanyalognak a kritikusok.
Igen, ez lehetséges. Azt tudom, hogy a könyvet sokan várták. És ez jó. Korábban különböző folyóiratokban jelentek meg belőle részletek, és volt rá érdeklődés. Gyakran szegezték nekem a kérdést, hogy mikor jön már ki. A tavalyi Könyvhét környékén volt úgy, hogy megjelenik, aztán kicsit csúszott. Most végre itt van.

Filmes kapcsolataid révén adódik a kérdés: lehet-e film ebből a nagyonis vászonra való történetből?
Lehet. Szerintem lesz olyan rendező, akit érdekelni fog. De egyelőre a könyv még friss, nemrég jött a nyomdából, nem nagyon olvasta még senki. Ez azért időbe kerül.

Min dolgozol most? Nemrég drámaírói ösztöndíjat kaptál.
Mindig is érdekelt a dráma, de a novellák és a regény eddig mindig félretolta. Most majd jön a színház. Ami nagyon nehéz. Sokkal nehezebb, mint a próza.