Az, hogy Borókai Gábor főszerkesztő a bombasztikus semmitmondás szakértője lett, teljesen egyértelmű: aki politikai szót visz akár csak fél méteren is, már megtanulja a semmit is jó valaminek eladni. Így az emészthető jobboldali hetilap legújabb számának reklámján sem kell meglepődni: a várva várt összecsapás, hirdetik a Fábry-Vágó vitát. Még akár irónia is lehet: a Showdert is így adják el már akkor is, ha egy köszönésnél több az egész beszélgetésben nincs.

Kérdés csak az, ha nem iróniáról van szó, ki várta várva ezt a beszélgetést (pláne két részben) a két tévés közt. Mert az egész semmit nem tesz hozzá a világhoz (ezen mondjuk kár lenne fennakadni), ellenben az emberben véletlenül megmaradt idealizmus utolsó csíráit is kiöli.

Mert a bizonyos régen, várva, és nagyon várt vita annyit tesz hozzá a hazai helyzet általános képéhez, mint egy kiadós kocsmai anyázás. Árnyalattal jobb stílusban mindössze, ez is inkább a kvízmester (ezúton is üdv annak, aki ezt a barom közhelyet kisütötte) érdeme: a fél ország Sanyija hozza a formáját.

A beszélgetés tipikus politikai közhelygyűjtemény: reformliberális szólamok egyfelől, heves jobbos anyázás másfelől. Párbeszédre minimális igény sem mutatkozik a jobb sorsra érdemes felek közt.

Ha nem olvasták volna: az egész azzal kezdődik, hogy Fábry zokon veszi azt, hogy a toleráns rabmadár-rajongó (ez a rabmadár Fábry vesszőparipája, bocs a képzavarért) Vágó nem megy hozzá vendégnek. Aki erre közli, hogy szerinte a liberalizmus nem egyenlő az antipatikus dolgok támogatásával, és mióta Fábry Gyurcsány képét köpködte, a műsor általa nem támogatott irányba tart. (Pedig ha Orbán fenekét ábrázoló képet nyalogat, még rosszabb lett volna, ha nem is meglepő.)

A legendás gesztust viszont Fábry egyenesen Hasekre és Latabárra vezeti vissza, és nem érti mi vele a probléma – és ez végig így zajlik. Nincs igazad, és a te barátaid prostituált édesanyját. Repkednek a Kellerek, Zuschlagok, Gyurcsányok, Kulcsárok (és Poltok, Várhegyik, Orbánok) – a két oldal teljes közhelygyűjteményét elpufogtatják a vitapartnerek, az épületes eszmecsere szellemében. És ez az első rész, jövő héten jön a következő négy oldal. Az is nyilván várvavárt lesz, és hasonlóan épületes. Ki a hazaáruló, miért nem az, miért dögöljön meg/éljen soká Horváth Ágnes, és így tovább, és így tovább.



Ez az, amit a mérsékeltebb jobboldal mértékadó lapja szerint az ország népe várva vár: az évek óta tartó egymás feje melletti elbeszélés. Csehov már kiakadna ezektől a dialógusoktól, mi ragaszkodunk hozzájuk. És egyéni politikai szimpátiája alapján mindenki eldönti, melyik tévés a hülye.

Megsúgom: mindkettő. Egyik trágárkodva böfögi vissza a Demokrata-Magyar Hírlap vonal közhelyeit, a másik pedig parttalanul védi a befuccsolt, előkészítetlen, és elképesztő gyengén kommunikált reformokat. Érezhetően nem kíváncsiak ők sem a másik véleményére, és a pártokkal szembeni kritikát személyes támadásnak veszik.

Az igazán szomorú az egészben persze az, hogy ezzel semmilyen sorból nem lógnak ki. A politikai diskurzus nálunk már ilyen (és mindenki csodálkozik, hogy a bölcsen meg sem mukkanó Dávid Ibolya, meg legalább a pártok ellenében bénázó Sólyom a legnépszerűbb politikusok).

Beleszagolnak a gazdaságba is (a foci és a fogyókúrás életmód mellett újabban a makroökonómiához is ért mindenki – ehhez képest pláne ciki, ahogy állunk, arról nem is beszélve, hogy még mindig azt választjuk, aki ingyenebédet ígér): de közös nevezőre itt sem sikerül keveredni. Az adók persze magasak, ellenben nagyon kevesen fizetik őket, a szlovákoknál lesz euró, de nem élnek majd jobban – sajátos hangulatkeltés a vita második részéhez.

Az kezd kissé fárasztó lenni, hogy még az értelmiség is csak itt tart (és mindketten diplomásak, Fábry egyenesen a fénykorát Aczél és Nemeskürty alatt élő filmgyártásban dolgozott, mielőtt Farkasházyék felfuttatták, Vágó pedig a mai napig figyel arra, hogy valami okosat is sugalljon a maga szkeptikus barátaival). Az írástudók felelősségét ne boncolgassuk, az amúgy is korszellemfüggő, most posztmodernezünk, történet sincs, csak szöveg: az önálló gondolatok igényének hiánya lényegesen elszomorítóbb.

Az egy dolog, hogy a Heti Válasz ezzel semmit nem mutat az olvasóinak (bár egy látlelet is lehet a maga módján érdekes): a másik (még egyszer:) az, hogy nem is akar. Ami már nem csak Borókait minősíti (a lapnak egy ideje a piac igényeire is figyelnie kell, azt kapjuk, amit hajlandóak vagyunk sokan megvenni). Az ennél többre vágyók jelenleg nincsenek annyian, hogy eltartsanak egy lapot – ez van, tessünk magunkba nézni.

Pedig valami értelmesebb vitára lassan tényleg szükség lenne, nem csak a széplelkű filoszok szerint: amikor a Fidesz csak azért nem sürgeti az előrehozott választásokat, mert míg az MSZP elvégzi a piszkos munkát, le is nullázza magát – miközben a programja várhatóan nem lesz sokkal jobb (pláne a nyugdíjasoknak).

Tényleg nem ártana valami konszenzusféle: ezt kell csinálni, ezekben az eszközökben egyetértünk, csináljuk, különben még rosszabb lesz. De nem, ide még nem értünk el.

A politikai diskurzus csimborasszója pedig még mindig az, hogy két tévés védi egymástól a kedvenc pártját.