Gyurcsány Ferenc és Budaházy György sok mindenben hasonlítanak egymásra. Kezelhetetlenek, elvakultak, makacsok, öntömjénezők, de amiben leginkább egyformák, hogy a lehető legszélsőségesebb érzelmeket és indulatokat képesek kiváltani a magyar népből.

A különbség köztük az, hogy míg előbbit valakik megválasztották maguknak, utóbbit soha senki nem kérte, hogy önjelölt forradalmárként bombákat dobáljon. Persze szerinte ő sosem tett volna ilyet, oké, rendben, tegyük fel.

Nem is azt érdemes itt vitatni, ami egyébként is lerágott csont már, hogy terrorista ő, avagy egy forradalom mártírja. Budaházy esete sokkal komolyabb kérdéseket vet fel. Hol a határ a forradalom és az önbíráskodás között? Lehet-e demokráciát nem demokratikus eszközökkel kivívni?

A többséggel szemben

A demokrácia a többség akaratára épül. A többség márpedig – ha utólag szégyellik is – 2006-ban Gyurcsányra adta a voksát. Az is igaz, hogy a forradalmat mindig egy kis csoport indítja el. De egy demokráciában, ahol a népnek döntési joga van, és dönt is, tulajdonképpen nem csak a hatalommal fordulnak ilyenkor szembe, hanem a többségi akarattal is. Ezt nemzeti ellenállásnak titulálni, és ’56-hoz hasonlítani, öntömjénezés. És ha mindenki saját ízlésvilágának megfelelően önbíráskodni kezdene, hamar az anarchia kellős közepében találnánk magunkat.

Értem én, hogy az ő alapvető dilemmájuk az, hogy itt nem demokrácia volt, hanem kommunista diktatúra, és hogy húsz éve nem is történt meg igazából a rendszerváltás. Utóbbi talán még igaz is, bár az már más lapra tartozik, hogy mit nevezünk rendszerváltásnak, és hogy egyáltalában a demokrácia mennyire megvalósítható.

A "párhuzamos Magyarország" börtönében

Budaházy 2007-ben hirdette meg a „párhuzamos Magyarország” koncepcióját. A bökkenő (vagy szerencse) az, hogy ezt az alternatív magyar valóságot nem sikerült kiterjesztenie szélesebb társadalmi rétegekre, így egyedül ő és maroknyi csoportja ragadt benne ebben a világban.

A „párhuzamos Magyarország” lakosai egy másik logikai-szemantikai síkon viszonyulnak a világhoz. Ők nem ismerik a relativitáselméletet, csak az egyetlen, minden mást kizáró igazságban hisznek, alternatívák nélkül. Churchill mondta azt anno, hogy az a fanatikus, akit lehetetlen meggyőzni, ugyanakkor témát sem hajlandó változtatni.

Mert ők bizony nem hajlandók témát változtatni. Görcsösen ragaszkodnak az unos-untalanig ismételgetett frázisaikhoz Gyurcsányról, a kommunistákról, a zsidókról, és az összes többi gazemberről, akik tönkretették Magyarországot.

Szintén Churchill mondta, hogy nem csak ahhoz kell bátorság, hogy az ember kiálljon és beszéljen, hanem hogy leüljön és meghallgassa a másikat. Mert egy demokráciában a rendszer elleni harchoz a demokrácia adta lehetőségeket kell felhasználni. Feltéve, ha a cél egy új demokrácia létrehozása. Budaházyék esetében ez innentől kezdve megkérdőjelezhető.

A kábulaton túl

Ha valóban koholt vádak alapján tartják fogva most Budaházyt, ahogy azt ő állítja, talán nagyobb hibát követnek el, mintha szabadon engednék. Mert amíg tömlöcbe zárt mártírként üzengethet ki a nagyvilágba, addig sosem döbben rá, hogy a „párhuzamos Magyarország” egy fikció, ami ráadásul a kormányváltás óta már nem is releváns.

Ha nincs anyag, nincs kábulat, így megy ez a drogfogyasztóval. Csak az üresség marad. Ha Budaházy körül lebontanák a színpad díszleteit, és leemelnék őt arról a játékkeresztről, amire kiszögeltette magát, ugyanez történne vele. És hogy kitöltse az űrt, keresne valami újabb függőséget.