Fékezett habzásban 
Békesi László két politikai-gazdasági modellt vázolt fel: az egyikben a gazdaság teljesítményének bővülését szolgáló versenyképesség és hatékonyság javítását szolgáló feltételek megteremtése és javítása áll. Itt a gazdaságpolitika megkísérli a fejlődés, a növekedés feltételeit szolgálni, és a társadalmi szolidaritást azon a szinten tartja, mely a társadalom belső békéjét még nem rendíti meg. A másikban a meglévő jövedelmek elosztási viszonyainak optimalizálása a cél: az adott gazdasági források elosztásával kell optimális szintre emelni a jólétet, olyan keretek között, amit a gazdaság még elvisel. Az első modell többnyire dinamikus és fenntartható fejlődéshez vezet, a második esetben a gazdasági krízisek elkerülhetők ugyan, de gyors gazdasági növekedést nem eredményez, stagnálás alakul ki.
Az egykori pénzügyminiszter úgy véli, hogy Magyarország 2001-től ahhoz képest, hogy állandóan az Európához való felzárkózást kommunikálja, mégis a második modellt választotta, és elosztás optimalizálására törekszik úgy, hogy azt még a gazdaság elviselje. "Egy ilyen gazdaságpolitika 15-20 év múlva sem fogja megközelíteni az EU átlagát", mondta a közgazdász.
Békesi László a felvállalható gazdaságpolitika ismérveként négy visszafordíthatatlan determinációt sorolt fel, melyekkel számolni kell a helyes gazdaságpolitikai irány megatározásakor: az egyik a demográfiai trend, melynek főbb jellemzői az elöregedő társadalom, az aktív korú népesség csökkenése és a népességcsökkenés. A másik a világgazdaság liberalizáltsága, ugyanis az erőforrásokért folytatott verseny nemzethatárokon átnyúló folyamat. A harmadik a modernizációs költségrobbanás, mely óriási teljesítménynövekedést, termékbőséget és minőségi fejlesztést eredményez, de rettenetesen nagy befektetési igénnyel jár. A negyedik determináció a természeti környezet védelme, mely a gazdaságban a növekedés fékét jelenti legtöbbször.
Az állam szerepével kapcsolatban Békesi elmondta: az állam fokozatosan csökkenti tulajdonosi szerepét, nem csak a verseny-, hanem a közületi szférában is, hogy nagyobb hatékonysággal lérvényesüljön az üzemgazdasági szemlélet. Ezzel együtt lehetővé kell tenni, hogy az állam a hiányos erőforrásait a magánszférából pótolhassa. Az állam másik fontos szerepe a regulátori szerep, mely liberalizált gazdasági körülmények közt sem csökken, inkább erősödik. Amint az állam nem tulajdonosként jelenik meg a közületi vagy versenyszférában, fel kell vállalnia a regulátori szerepet.
Békesi szerint a váltáshoz legalább öt pontban kellene megegyeznie a kormánynak és az ellenzéknek. Az egyik az adósságállomány csökkentése, melyet mivel a folyó jövedelmekből nem lehet csökkenteni, a meglévő állami vagyont kell privatizálni, majd az ebből származó bevételből nem az államháztartás hiányát, hanem államadósságot kell csökkenteni. A második az államháztartás garanciális elemeinek megerősítése. Ezt önkorlátozással képzeli el a közgazdász. A harmadik a meglévő adórendszer átalakítása: Békesi állítja, hogy a magyar adórendszer nem biztosítja az állam működéséhez szükséges bevételeket és a versenyszférát erősen terheli. De ez nem az adószintek rövid távú csökkentésével valósítható meg. A jövedelmeket, profitokat csökkentő jövedelmeket érdemes csökkenteni, a fogyasztást és a passzív vagyonfelhalmozást pedig nagyobb mértékben kell terhelni. Meg kell egyezni a nyugdíjrendszerben is. Le kell állni arról a tendenciáról, hogy mindig az aktív korú népesség termelje ki az inaktív korúak nyugdíját. Át kell térni a generáción belüli nyugdíjfelhalmozás filozófiájára, és egy életen keresztül kell gyűjtenie mindenkinek későbbi nyugdíja fedezetét. Az ötödik vitatott pontba sorolta az egészségügyet, oktatást, önkormányzati témát, melyekben az közös, hogy a puha költségvetési korlát nem tartható. Magas szintű ellátást ezekben úgy nyújtani, hogy a költségrobbanással együtt nem emeljük az adókat, az nem megy. Vagy adókat növelünk, vagy a szolgáltatást igénybevevők egyre nagyobb mértékben járulnak hozzá a szolgáltatás költségeinek fedezetéhez. Ebben pedig benne van a sokakban nemtetszést keltő tandíj és a vizitdíj.
Éljen a magyar... 10 évvel tovább!! 
Gerő András egy értelmiségi-történelmi nézőpontot ragadott meg felszólalásában. Szerinte két nagy erő küzd egymással: a fantáziátlanság és a lustaság. Előbbit a kormányzathoz, utóbbit az ellenzékhez köti. A kettő szerinte feltételezi és generálja egymást, vagyis a kormányzat azért fantáziátlan, mert az ellenzék lusta. A történész abból indult ki, hogy reformot a politikai elit minden esetben politikai kényszer hatása alatt tesz. Álláspontja szerint a reform nem csak kényszer, hanem lehetőség is lehetne, de a kormányzat technokrataként gondolkodik, részben azért, mert az ellenzék lustasága okán nem volt rákényszerítve arra, hogy másképp gondolkodjon. A technokrata kényszer a költségcsökkentés irányába hatni tudott, de ugyanakkor Gerő szerint nincs intellektuális tartalma, enélkül pedig nem lehet hosszú politikai létet garantálni.
Problémaként említette, hogy 17 éve nem tettük fel magunknak azt a kérdést, hogy milyen társadalmat szeretnénk magunknak kialakítani. A Kádár-rendszer Gerő szerint egy jó kiindulási pont lehetett volna az építkezéshez, mert nagytömegű kispolgárság volt az országban, amire lehetett volna alapozni. "Számunkra az lett volna a legjobb, ha egy alapvetően kispolgári társadalom alakul ki, mely lehet hogy unalmas lenne, de biztonságos és konszolidált lenne az biztos", fogalmazott.
Gerő a civilizációs kihívásokra való válaszadást építené be a politikai viták témái közé a mostani sárdobálás helyett. Ezek közt említette meg a megújuló energiák hiányát, a továbbképzés hiányát a munkaerő konvertálásának megoldására, a lég-és zajszennyezettség, az allergia a nyelvtudás és az öregségi ipar hiánya.
A történész szerint hosszú távon az fogja megnyerni a magyarok bizalmát, aki ezeket a problémákat politikai kérdésé tudja formálni. A magyarok katasztrofális egészségi helyzetét több negatív statisztikával próbálta alátámasztani; az alkoholfogyasztás, a túlsúly, az alacsony gyümölcsfogyasztás témaköreiből, melynek végén egy konszenzus teremtő politikai jelszót is megfogalmazott, mint kitörési pontot ezek megváltoztatására: Éljen a magyar... tíz évvel tovább!
„Ne az operálja a vakbelem, aki miatt egyszer már perforálódott!” 
A Terror Háza Múzeum főigazgatója látta legsiralmasabban az ország állapotát. "2002 óta a kormány azt hiszi, hogy ellenzékben van, az ellenzék meg azt, hogy kormányon, amitől nagy a zűrzavar", mondta. Szerinte bizalmi-, vezetési-, politikai- és gazdasági válság van Magyarországon. 9/11 analógiájára felhozta 9/17-et - az őszödi beszéd évfordulóját – mely válságba sodorta az országot. Láthatatlan gazdasági növekedésről, adóságcsapdáról beszélt, a politikai elitet peidg alkalmatlannak tartja az ország vezetésére, mely csak szétmaszatolja a problémákat. Schmidt Mária 2002 óta vállalhatatlannak tartja a magyar politikát: szerinte 1968 óta azóta reformdiktatúra van az országban. A történész a reformokkal párhuzamba állította a környező szocialista országokat, ahol nem voltak reformok, mára pedig kimutatható, hogy például az egykori Szovjetunió vagy az egykori Csehszlovákia semmivel sem produkált nagyobb gazdasági növekedést, mint mi. "Nálunk ködbe vész a reformok értelme, és nem tud a politikai elit semmilyen kérdésben megállapodni", fogalmazott. Egyetért azzal, hogy újra kellene gondolni az állam szerepét, de nem ért egyet a teljes privatizálással, és az állam biztonsági szerepét is megtartaná. A történész szerint nem arra kellene gondolnunk, hogy minden pillanatban világszínvonalon legyünk, hanem kis eredményeket kellene elérni és apróbb célokat kitűzni magunk elé. Klebelsberggel, a bethleni konszolidációval, a Kádár-rendszer GYES- és a GYED rendszerének bevezetésével példálózott.
Schmidt egy eszement apához hasonlította Gyurcsány Ferencet, akinek, ha azt mondja a gyereke, hogy nem látok az íróasztalnál, mert sötét van, akkor lámpa beszerzése helyett lebontja az egész ház tetejét. Ha pedig a család azt mondja, hogy ettől beázik a ház, az apa azt mondja, hogy akkor új házat kell csinálni. Szerinte ezen az alapon nem haladhat Magyarország.
"Ha azt a kérdést tesszük fel magunknak, hogy miért hoztuk ezeket az áldozatokat az elmúlt 17 évben, akkor nem tudunk rá értelmes választ adni. Mert nem lett jobb: lemondtunk az ingyenes egészségügyről, az ingyenes oktatásról, arról, hogy az állam bármit szolgáltat, a teljes foglalkoztatásról... stb, és ezért nem kaptunk semmit cserébe", mondta a Terror Háza Múzem főigazgatója.
Csak a rövid távú érdekek vannak előtérben 
Stumpf István arról beszélt, hogy a politikai osztály felélte mára politikai tőkéjét, ezzel együtt egyetért Schmidt azon kijelentésével, hogy komoly bizalmi válságban van az ország, mely az egyik legfontosabb korlátja annak, hogy átfogó változtatásokat keresztül lehessen vinni. A Századvég Politikai Iskola vezetője szerint a rövid távú politikai érdekek fogságában vergődünk, hiszen vége a rendszerváltás, a NATO-tagság és az EU-csatlakozás eufóriájának. Stumpf igazat ad Békesinek a négy visszafordíthatatlan determináció fontosságával kapcsolatban. "Forrásainkat alulbecsüljük, a determinációinkkal pedig nem vagyunk tisztában. Reálpolitika helyett pr-politizálás van, mert ciklusokban gondolkodnak a politikai osztályok", fogalmazott.
Stumpf Gerőhöz hasonlóan úgy véli, hogy a civilizációs kérdéseket a politikai programokká kell tenni, viszont Békesivel ellentéteben állítja, hogy az állam szerepét nem gyengíteni, hanem erősíteni kell.
