Az egész világ izgatottan figyeli az egyiptomi eseményeket. Azonban korántsem biztos, hogy az ország jól járna egy demokratikus rendszerrel. A helyzet ugyanis kísérteties hasonlóságot mutat az 1979-es iráni tüntetésekkel.
2011. február 1. kedd 13:41 - Hassan Szihám
Éppen ma 32 éve történt, hogy Khomeini ajatollah hosszas száműzetéséből megérkezett francia magánrepülőgépén Teheránba, és átvéve a hatalmat, megkezdődött az akkor már egy éve folyamatosan tüntető perzsa nép álmainak szertefoszlása. Persze egy kicsit máshogyan, de egy hasonló pofont kaphatnak most a demokráciáért utcára vonuló egyiptomiak is.
Nyomorba fulladnak
Egyiptom lakossága jelenleg körülbelül nyolcvanmillióra tehető. A túlnépesedés – ahogy az arab országok többségében – itt is olyan mértékű, hogy az ország egyszerűen képtelen ennyi embert eltartani. Kairó populációja egyes becslések szerint jelenleg megközelíti a 20 millió főt, akik nyomornegyedekben zsúfolódnak embertelen körülmények között. Olyan túlnépesedés van az egyiptomi fővárosban, hogy a munka reményében oda költöző vidékiek már a régi temetőkbe költöztek be.
A nép természetesen elégedetlen, hiszen nincs munka, hiába végeznek el egyetemet vagy főiskolát, és így nincs meg sokszor a napi betevő sem. Helyzetüket reménytelennek látják, és ki mást tudnának ezért okolni, mint az országot immáron 30 éve kormányzó Mubarak-rezsimet.
És milyen másik kiutat látnának így nyomorúságukból, mint Mubarak eltávolítása, és a diktatúra helyén egy virágzó demokrácia kiépítése? Hiszen az ideálisnak tekintett nyugati életszínvonalat a demokratikus berendezkedéssel hozzák összefüggésbe. Még ha nem is biztos, hogy ez helytálló.
1979 újratöltve?
1978-ban Iránban szintén a rendszerrel való elégedetlenség vezérelte az utcára az embereket, ahol a sah távozásáért tüntettek negyven napos rendszerességgel egy éven át.
Az utcára vonuló tömeg az arab világban azonban sosem homogén. Bár a változás alapvető feltételét mindenki a vezető eltávolításában látja, a jövőt minden egyes csoport másképp képzeli el. A közel-keleti országok rendkívül megosztottak ideológiailag, vallásilag, etnikailag. Megosztottak voltak 1978-79-ben Iránban is, ahogy most is Egyiptomban.
Nincs megoldás?
Van, aki a nyugati hatalmakhoz közeledne, van, aki marxista-szocialista eszméket vall, van, aki valamelyik vallást erősítené, van, aki semmi áron nem engedne a szekularizációból, és így tovább. Libanon példájából is láthatjuk, hogyha egyszer egy arab ország demokráciát kap, ezek a különböző csoportok egymásnak feszülnek, és nemcsak, hogy nem tudnak kialakítani egy gördülékenyen működő demokratikus rendszert a kormányalakítási és koalíciós nehézségek miatt, de akár még hosszantartó polgárháborús helyzet is kialakulhat.
Iránra visszatérve, bár sokan várták Khomeini ajatollah érkezését, nem minden csoport így képzelte el a folytatást. Egyiptomban ma az egyik legerősebb ellenzéki szervezet a Muszlim Testvériség, mely gyakran alkalmaz önkényesen erőszakot a köznép körében, ha jónak látják. Mubarak nagy sikerrel szorította vissza ezt a szélsőséges csoportot, biztonságot teremtett - és éppen itt van a kutya elásva.
Egy Mubarak-féle rezsim megteheti, hogy börtönbe csukja, és kizárja a választásokból az efféle csoportokat. Ha Egyiptomban demokrácia lesz, ott majd nem lehet ugyanezt megtenni. Ha a frissen kinevezett helyettes, Omar Szulejmán alakíthat majd ideiglenes kormányt, fennáll a veszélye, hogy ezek az erők majd ugyanúgy nyomást gyakorolnak rá – akár erőszakkal is –, ahogy azt a Khomeini-hívek tették Iránban a sah eltávolítása után.
Mit lép a Nyugat?
Az Egyesült Államok és Európa meglehetősen óvatosan fogalmaz az egyiptomi eseményekkel kapcsolatban. Ez nem véletlen. Ahogy a vezető izraeli napilap, a Haaretz is megírta, Mubarak eltávolítása nagy érvágás lenne Izraelnek.
Mubarak ugyanis éppen azzal vívta ki nem csak népe, hanem az arab világ nagy részének ellenszenvét, hogy „lepaktált” Izraellel. Milliárd dolláros nagyságrendű az az összeg, amivel Amerika támogatja Egyiptomot ezért cserébe, persze hivatalosan egészen más jogcímen.
Éppen ezért Amerikának nem áll érdekében, hogy Mubarakot leváltsák. Azonban már nyilvánvalóvá vált, hogy a tüntetések addig nem csillapodnak, míg ez be nem következik. Főleg így, hogy még a hadserege sem védi meg az egyiptomi vezetőt.
Az Egyesült Államok ezért – a CIA segítségével – feltehetőleg azon lesz, hogy megtalálja, és hatalomra segítse a számára megfelelő következő vezetőt, aki továbbra is hasonló viszonyt tart majd fenn Izraellel és a Nyugattal.
Hagyományok béklyójában
Bár Nyugaton úgy gondoljuk, hogy a demokrácia a legjobban működő rendszer, és ez lehet, hogy igaz is, attól még nem biztos, hogy minden országra ráhúzható. Az arab országokban nincs meg a demokrácia hagyománya, csak „importálni” tudják Nyugatról, ahol az természetes fejlődéssel kialakult.
Az arab világban már az iszlám megjelenése előtt, a törzsi rendszerben is egy-egy bölcs, tekintélyes vezető, ún. sejk irányította a kis közösségek életét. A Próféta tevékenységét és az iszlamizációt követően pedig kalifák kormányozták a birodalmat. A síitáknál szintén karizmatikus imámok vezették a közösséget.
Az oszmán török elnyomást és az európai gyarmatosítást követően, a XX. század során pedig különféle, leginkább katonai vezetők ragadták magukhoz a hatalmat az egyes országokban. A mostani egyiptomi tüntetések során is nem egy embernél látni olyan transzparenst, mely egy „második Nasszert” követel.
