Eltelt egy nap a moszkvai Bajnokok Ligája döntő óta, és nem megy ki a fejemből. Sokakkal ellentétben én nem vagyok az angol foci híve, így majdhogynem megfeledkeztem a rangos derbiről. Mikor eszembe jutott a szerdai döntő, már más programom volt, de nem is bántam. Majd reggel megtudom az eredményt, elolvasok pár beszámolót, és megjegyzem, ki lett 2008-ban Európa legjobb klubcsapata.

Aztán másképp alakult. A hosszabbítás első félidejére hazaértem. Sör, meg chips nekem úgysem kell a szurkoláshoz, úgyhogy leültem nézni. Apropó szurkolás. Érzelmek nélkül két, számomra semleges csapatot sem tudok nézni. Csak kell valami apróság, ami miatt elbillen a szimpátiám valamelyik irányba. Ezt gyorsan eldöntöttem magamban és hajrá! Van 30 percük, hogy megmutassák: ők a legjobbak.

Mentek előre a csapatok, küzdöttek, harcoltak. A londoniak Lampard által egy kapufát is lőttek, de gól nem született egyik oldalon sem. Angol csapatok lévén hajtottak rendesen mégis az volt az érzésem ebből tizenegyesek lesznek. Mennyire nem szeretem! Egyszerűen attól elkezd remegni a nyomrom, ha odaképzelem magam a helyükre. Csak be kell rúgni a labdát a kapuba úgy, hogy a kapus ne fogja meg. Egyszerű! Milliószor csinálták már, a kislábujjukban van. Olyan lehet, mint egy asztalosnak, legyalulni a fát, vagy a műszerésznek betekerni egy csavart.

Úgy rémlik több tizenegyes-párbajt sírtam már végig, mint amennyinek a végén örülni tudtam. Volt, amit inkább végig sem néztem, inkább az utcán sétáltam, és a végeredményt meg a házak ablakain kiszűrődő zajokból tudtam meg. Legyen az EB, VB vagy csak egy egyszerű kupamérkőzés. Mire képes a sport, hogy ilyen ereje van? Nem rám, hanem azokra, akik a pályán, a vízben, a salakon, vagy bárhol máshol küzdenek. Felnőtt emberek, akik olykor kőkemények, az ütközések során az arcuk sem rezzen, majd egy végzetes lövés, és számukra összedőlt a világ. Menthetetlenül.

Magabiztos kezdés. Az első két körben mindkét csapat játékosai betaláltak (Tévez és Carrick, ill. Ballack és Belletti), aztán jött Cristiano Ronaldo és hibázott, akár csak az elődöntőben, Barcelonában. A fiatal portugál, akinek a vezetést köszönhette a MU, és aki idén már Premier League elsőséget ünnepelhetett a lövés előtt megtorpant, és a gyenge lövést Cech könnyedén megfogta.

Ezután ismét négy pontos lövés következett (Lampard, Ashley Cole, ill. Hargreaves, Nani). Majd jött az utolsó Chelsea-büntető. John Terry futott neki, ha gólt szerez, BL-győztes a Chelsea. A csapatkapitány lövés közben elcsúszott, labdája pedig a kapu mellett gurult el. Ezután Anderson, Kalou és Giggs is belőtte a maga büntetőjét, Anelkának viszont nem ment. Lövését Van der Sar kivédte, és ezzel kezdetét vette a mennyei, illetve a pokoli hangulat.

A manchesteri játékosok egy pillanat alatt egymás nyakába ugrottak, kivéve Cristiano Ronaldot. A kezdőkörben feküdt, arcát a fűbe temette, és zokogott. Mennyivel másabb könnyek voltak ezek, mint pár méterrel odébb John Terry könnyei. Egy örökké emlékezetes este, amit valaki sosem akar majd elfelejteni, míg mások örökre kitörölnék az emlékezetükből. Az MTV kommentátora többször emlegette a tragédia szót. Furcsa volt ezt hallani, egy futballmérkőzés után, melynek lett győztese, és nyilván vesztese is. De nem halt meg senki. Nem volt földrengés, szökőár, nem szakadt le a tribün, nem taposták agyon egymást a szurkolók, és bár szakadt az eső, ennek sem volt más tragikus kimenetele. Akkor most történt tragédia? Az Avram Grant-legénység számára minden bizonnyal. Terry végtelennek tűnő sétája, a dísztribün felé, az ezüstéremért, miközben a MU játékosai sorfalat állnak, és tapssal tisztelegnek a vesztes előtt. Mégis az egész azt sugallta, hogy a sport már rég nem játék. Mindenki a legjobb akar lenni, hogy aztán ő emelhesse fel a serleget, az ő nyakába zúduljon a konfetti eső, és neki csendüljön fel a We are the champions (vagy épp az Örömóda).

A Manchester United korábban kétszer kényszerült tizenegyespárbajra nemzetközi kupasorozatban: 1985-ben a Videoton, 1993-ban pedig a Torpedo Moszkva búcsúztatta a Vörös Ördögöket. A Chelsea az elmúlt egy évben negyedszer maradt alul a Manchesterrel szemben. A 2006/07-es és a 2007/08-as bajnoki szezonban is megelőzték a kékeket a Premier League-ban, ráadásul a ManU a 2007-es Charity Shield után most a BL döntőjében is győzött. A moszkvai Luzsnyiki Stadionban szerda este csak a jelen számított, ami mára a múlt része lett.

Nem igaz, hogy a döntő veszteseire másnap már senki nem fog emlékezni. Nekem eszembe jutottak. A Chelsea-nek szurkoltam, így döntöttem a hosszabbítás kezdetekor…