Minek hatására döntötte el, hogy genetikus lesz?

Az egyetem alatt ráébredtem, hogy mi az érdeklődésem – legjobban a magzatok élete érdekelt, ezért szülész és nőgyógyász akartam lenni. Az egyetem elvégzése után viszont éreztem, hogy ehhez még azért több tudásra van szükség, úgyhogy inkább kutató maradtam. Addig is dolgoztam mellékállásban a János kórházi szülészeten, gondoltam, hogy na most ez jön. Viszont nem sikerült olyan pozícióba jutnom, ami elég jó lett volna. Az egyetemre akartam kerülni, azonban ott akkoriban a párttagság nagyon fontos volt. Pont akkor nyílt meg a genetika előtt az út. 1965 volt az, amikor Hruscsov megígérte, hogy újra lehet a genetikával foglalkozni, azelőtt ugyanis ez egy tiltott tudománynak számított, egy imperialista ármánynak. Ekkor indultam el a genetika felé, tehát végül is a körülmények egybeesése is közrejátszott a döntésben.

Milyen zenével, könyvvel kapcsolódik ki szívesen?

Ez egy kényes kérdés. Miután elmentem nyugdíjba, úgy gondoltam, hogy a sok betegség meg halál után, amikkel találkoztam, egy kicsit az élet naposabb oldalát is jó lenne megismerni. Arra gondoltam, hogy jobb lenne mélyebben megérteni a géniuszságot, azokat, akik művészetekben, tudományokban egészen kivételes adottságokkal jönnek a világra. Így hát elkezdtem velük foglalkozni, és az elmúlt években meg is jelentek a témáról könyveim.

Mesélne ezekről?

Először a zeneszerzőkről jelent meg a könyvem, majd a költőkről, tudósokról, jelenleg pedig a képzőművészeken dolgozom. Az más kérdés, hogy aztán kiderült – géniusznak lenni sem istenáldás, hanem inkább istencsapás, ugyanis a nagy művekért el kell menni a poklokra. Visszatérve az előzőre, azért mondtam, hogy ez kényes kérdés, mert a téma eldönti, hogy az embernek mit kell olvasnia; ha eldöntöm, hogy a magyar költőkkel foglalkozom, el kell olvasnom az összes verseiket, az összes róluk írt művet. Elég fájdalmas dolog, hogy nem én döntöm el, mit szeretnék olvasni.

Rohamosan fejlődik a tudomány, az időnként felröppenő hírekből arra lehet következtetni, hogy hamarosan talán az öregedés területén is úttörő eredményeket érünk el. Felkészültünk-e arra, hogy gyökeresen megváltozzon az életünk? Hogy akár több száz évig is élhetünk?

Addig semmiképp sem, a génekbe legfeljebb százhúsz év van kódolva. A magyar lakosság, hetvenegy, hetvenkét éves átlagos élettartalommal az Európai Unióban a legbetegesebb nép. Vannak olyan országok, ahol az átlagéletkor nyolcvan körül van. Igazából nagyon szégyellhetjük magunkat, hogy ilyen önártóan élünk, meg hát az egészségünk sincs csúcsra járatva.

A több száz éves élet tehát egy soha nem megvalósuló utópia csupán?

Ez egy butaság, teljes butaság. A DNS-ben százhúsz év van megadva, tehát hogyha az ember életében nem következne be semmilyen betegség, maximum ennyi ideig lehetne élni. Elképzelhető, hogy egyszer eljön egy tudományos szenzáció, és az ilyen hosszú élet lehetővé válik mindenki számára. De szerintem teljesen elegendő, ha csak száz évig élnénk, de azt értelmesen eltöltve, jó egészségben.

A száz év sem kevés azért.

A tudomány óriási dinamikával halad előre. Például elég, ha megnézzük, hogy csak az elmúlt száz évben tíz évvel nőtt a születéskor várható átlagos élettartam. Amerikában pedig 2012-re az egész lakosságnak felajánlják, hogy megnézik a géntérképét. Ha ez bekövetkezik, mindenki fogja tudni, hogy milyen genetikai sors vár rá. Olvastam olyan tanulmányt arról, hogy ha ezt az információt kellő értelemmel, felelősséggel feldolgozzuk, jó orvosunk van, az emberek húsz évvel fognak tovább élni. Az átlagéletkor Amerikában közelít a nyolcvanhoz… na most ha mindenki száz évig fog élni, az egy érdekes kihívás lesz. Hatvan-hatvanöt éves korában elmegy nyugdíjba, és mit fog csinálni a még előtte lévő negyven évben? Mikor járok külföldön, látom, hogy ott készülnek erre, mert tudják, hogy be fog következni. Gondolkoznak, hogy mit kéne csinálni? Milyen társadalmi közösségei legyenek az időseknek a kórustól az amatőr színjátszáson keresztül minden másig? Engem az bánt nagyon, hogy mi meg itthon igencsak el vagyunk veszve a pesszimizmusunkban.

Hogy áll a vallásossággal? Hisz Istenben?

Ez megint egy bonyolult kérdés. Szüleim római katolikus, nagyon vallásos emberek voltak. A budapesti cisztercita gimnáziumban tanultam, vasárnaponként temploma jártam és áldoztam. Ez olyan tizenéves korban, amikor az ember, hogy úgy mondjam, nem szereti a társadalmi zablát, gondot okozott. Aztán bekerültem az akkor nagyon materialista orvosi egyetemre. Meg aztán annyi szerencsétlenséget látok az életben, olyan igazságtalanságokat, mint például amikor három gyerek születik rendellenesen, hogy egy kicsit elvesztettem az úgynevezett dogmatikus hitemet. A szó hétköznapi értelmében tehát nem vagyok vallásos. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy igenis van a világban egy rendszer, és annak a rendszernek van valami irányítója. Hogyha ezt értjük az isten alatt, akkor ebben hiszek.