Véget ért az első afrikai futball-világbajnokság. Egy darabig nyugi lesz, össze lehet söpörni a szilánkokra tört párkapcsolatokat, és lehet újra dolgozni anélkül, hogy félszemmel a meccset nézve lopnánk az időt.

Párduc, oroszlán, gorilla

Már jóval a bajnokság kezdete előtt is arról beszélt mindenki, hogy milyen óriási sportesemény lesz Afrikában. Volt nagy izgalom, vajon meg lehet-e óvni a jómódú nyugati turistát a barbár hordáktól, vagy még a bugyijukból is kizsebelik az óvatlan szurkolókat.

Az ijedelmet elkerülendő megnyugtató hírek érkeztek a házigazda ország rendőri vezetőitől. Mondták, ők már meg is tisztították az utcákat, a maradéktól meg már meg tudják óvni a vendégeket. A tisztogatás-ügyet inkább el sem képzelem, viszont a vendégek megóvásáról kijutott néhány fotó, és azokból kiderül, hogy szép szögesdrótokkal zárták el az őslakosokat a stadionoktól. Sajnos az ilyen intézkedéseknek köszönhetően nem sok valósulhatott meg a kulturális szafariból: a stadionok környékén csak egy bizonyos üdítőt lehetett kapni. Nem csoda hát, hogy a helyi specialitásokba aligha lehetett véletlenül belebotlani. Ha valaki folklórt akart, kénytelen volt kimenni a kerítésen túlra. Ez van, nagy úr szponzor és a marketing.

Vuvuzelatlanítás

A vuvuzela kifinomult hangszernek aligha nevezhető, és mint ilyen kifejezetten bántotta a rendkívül kifinomult hallású urakat és hölgyeket szerte a világon. Ott duruzsolt a tévében az az idegtépő gyötrelmeket okozó hangszer. Már-már felmerült, hogy kitiltják a stadionokból a vuvuzelákat, mert a kultúrák találkozását lehetővé tevő televíziós társaságok beintenek. Hiába, a nézőért mindent, a kedves nézőt meg zavarta a döngicsélés kultúrafogyasztás közben, ugyebár. Akkor már inkább a füstbomba, he! Végül szoftverrel kellet kiszűrni azt a csipetnyi Dél-Afrikát, ami még átszüremlett a képernyőkön.

A legismertebb vb-labda

Azért volt még úttörő ez a vébé, mert nem emlékszem arra, hogy korábban bármikor ennyi szó esett volna labdáról. A jabulanit már magába fogadta a világ valamennyi nyelvének valamennyi változata.

Mint ismeretes, a sztárlabda szitál. Nehézséget okozott a kapusoknak, akik szintén elkezdtek nyavalyogni. A készítők és a szervezők viszont beintettek, mondván ők agyon tesztelték, és a foci különben is a gólról szó, nem a kapusokról.

A labda készítője persze kivételesen jól járt: világszerte az ő termékéről beszélt mindenki, méghozzá a világ egyik legnézettebb sporteseménye közben, mikor minden szempár a képernyőkre tapadt. A negatív reklám is reklám, ugyebár. Sportszergyártó ennél többet aligha kívánhatna.

Kell-e harminckettő?

Mire elkezdődhettek a mérkőzések, már minden néző ki volt éhezve a jó focira és a látványos gólokra. Aztán kiderült, ebből a kettőből nem kapunk sokat. Egyrészt a Jabulani miatt a kapusok zöme ügyetlennek tűnt, így a találatok egy része inkább potya volt, másrészt a csoportkörök első két és fél fordulója szörnyű unalomba fulladt. Jó esetben esett egy potyagól, rossz esetben az sem. Bár villant Németország, Argentína és Portugália is, de látványban egy közepesen színvonalas bajnokság mérkőzései is többet nyújtanak. Igaz, ott nincs ekkora fölhajtás.

A kínos csoportmérkőzések alkalmával mindig felvetődik a kérdés, hogy kell-e harminckét csapat. Talán jobb lenne rögtön kieséssel kezdeni, mondják sokan. Lehet, viszont a rendszer egyelőre nem változik.

A bíró mondjon le!

Volt az az angol gól a németek ellen, amit nem adtak meg, majd rögtön utána az argentinok lesgólja a mexikóiak ellen, amit meg megadtak. Utóbbi eset kiderült még a helyszínen, de ha bíró egyszer hülye volt, akkor külső segítséggel már nem táncolhat vissza. És ennél jóval több tévedést, esetlen játékvezetőt láttunk. Nem tudtak bánni a lapokkal, helyenként túlságosan precízek voltak.

Sepp Blatter szerint persze minden rendben volt, alig hibáztak, és a futballnak ragaszkodnia kell a hagyományokhoz, tehát a videóbíró elvetendő. Ha használnánk a technikát, akkor nem cseszhetnék el a játékvezető urak, és akkor nem is versenghetnének egymással a döntő vezényléséért. Ez a bírók vébéje is, lássuk be. Néhány csapat, nemzet megszívja, de kit érdekel, úgyis alig pénz a fociban, nem?

Még szerencse, hogy a mi Kassai Viktorunknak csak apró hibái voltak. Kihúzhatjuk magunkat, mert bár felnőtt válogatottunk egy darabig nem jut ki rangos világeseményre, mégis játékvezető-nagyhatalom vagyunk.

A legszimpatikusabb csapat: USA

Állítólag az Egyesült Államoknak azért nincs esélye labdábarúgásban, mert az ő sportkultúrájukban nem divat a színészkedés. A rögbijátékosok nyilván ritkán dobálják magukat, és egyébként is, arrafelé büntetik a szimulálást.

Ha ez igaz, akkor tényleg távol állnak a focitól, ahol a csatárok egyik meghatározó képessége, hogy jól (értsd: látványosan) tudnak esni. Így kanyarodtunk vissza a videóhasználathoz. Nagy változást hozna a futballban, rá is férne. Nem lenne reklamálás és szimulálás. Ó, jajj!

A legszimpatikusabb edző: Maradona

Igazi emlék marad az argentinok kapitánya. Minden segget megpaskolt és minden arcot megcsókolt a babonás edző, aki játékosként legenda volt. Még most is láthattuk, hogy jól bánik a labdával: nem egyszer passzolta a Jabulanit bedobáshoz a játékosoknak már-már bravúros mozdoluttal.

A vébé előtt sokan mondták, hogyha Maradona megnyerné a tornát, akkor bebizonyosodna, semmi szükség az edzőkre, csak a jó csapat kell. Végül nem nyert, és tényleg nem egy világszínvonalú szakember, de legalább szórakoztató showman.

A legnagyobb ciki

Súlyos égésből rögtön kettő is volt: Franciaország és Olaszország szereplése. Az előző vébé döntősei megalázottan estek ki a csoportkörből. Franciaország eleve ki sem került volna, ha ér videózni, az olaszok meg egyszerűen nem tudtak futballozni. Ilyen sem volt még. Csillaghullás a csoportkörben, amit kínos káröröm kísért gyakorlatilag világszerte. Nem hiányzott a két csapat.

Harc a színesfémért

Németország parádés meccsen szerezte meg a harmadik helyet. Főhajtás jár az uruguayiaknak is a nagyszerű játékért és küzdelemért, és bármilyen értelmetlennek tűnik is a bronzmeccs, általában több élményt nyújtanak, mint a görcsös döntők.

A döntőben Hollandia és Spanyolország

Tiporták egymást a résztvevők gazdagon. Sportszerűséggel nem törődtek, gyűjtötték a lapokat, főleg a hollandok. A rendes játékidőben nem tudták eldönteni a vébé sorsát, a látvány alapján bárki nyerhetett volna.

Aztán a hosszabbításban pirossá érett a sok holland sárga, majd góllá a spanyol emberelőny. Hét mérkőzésen nyolc szerzett góllal világbajnok Spanyolország.

A spanyolok a ez eddig megszokottól eltérően nagy iramban kezdték a mérkőzést. Stekelenburgnak bravúrral kellett mentenie már az 5. percben, de amilyen erővel be is kezdtek a katalánok, olyan hamar ki is fulladtak a rohamok. Nem a hollandok lettek veszélyesebbek, hanem az Európa-bajnok gárda lendülete hagyott alább.

A félidő közepére beszürkült a játék, kizárólag a durva, brutális szabálytalanságok okoztak némi izgalmat. A spanyolok birtokolták többet a labdát, de veszélyt ők sem jelentettek a kapura. A hollandok támadásai elképzelés nélküliek voltak, most is Sneijder és Robben "villanásában" reménykedtek.

Későpbb sem változott a játék képe, a csapatok azt várták, hogy a másik hibázzon. Aztán a spanyol védelem "aludt el", amikor Sneijder zseniális passzal ugratta ki Robbent, ám gól nem született. A túloldalon Villa hagyott ki óriási ziccert, de kidolgozott helyzetből továbbra sem akadt lehetőség egyik fél előtt sem.

A hosszabbításban Fabregas felélénkítette a spanyol csapatot, amely ettől sokkal veszélyesebben játszott, és nem akarta a 11-esekre bízni a döntést. A nyomást csak fokozta Heitinga jogos kiállítása. A fáradó hollandok már csak a védekeztek, de nem sikerült kibekkelniük gólt, így Spanyolország nyerte meg a világbajnokságot.