A lokalitás fohásza

„Felmerül a kérdés – így Heltai – ha az IMF és a Világbank a washingtoni konszenzus propagálói, miközben eredetileg a nagy világgazdasági válság tanulságai, az elszabadult piacgazdaság okán hozták azokat létre, mint szabályozó intézményeket, akkor nem lehetne-e visszaterelni őket, eredeti funkciójukba?”

„Nem kizárható, de az a tendencia, amelyik az elmúlt pár évtizedben figyelhető meg, elég végzetesen a korábban elemzett irányba viszi a folyamatokat.” – feleli ismét Bogár László, majd a lokális megoldások elemzésével folytatja, csatlakozva Szalay Erzsébetnek a közép-kelet európai összefogást sürgető elképzeléséhez. „Tudomásul kell venni, hogy a globális tőke, a transznacionális vállalatok azért szeretnek bemenni a lokalitásokba, mert ott – természetesen – minél nagyobb profitot akarnak termelni. Ezzel nincs is semmi probléma, ez a feladatuk, ha úgy tetszik. Épp ezért természetes az is, hogy minél kisebb béreket akarnak fizetni, hogy minél alacsonyabb adókat fizessenek és minél alacsonyabb legyen a szabályozási szint az adott lokalitásban. Az a legjobb, ha gyakorlatilag semmiféle normát nem kell betartani, nem macárálják szegény tőkét mindenféle környezet- vagy munkavédelmi és egyéb előírásokkal, hiszen az mind költség és így profitcsökkentő tényező. Tehát ez teljesen természetes, úgy kellene felfogni – más kérdés, hogy a lokalitások döntő többsége nem így fogja fel – mint egy adásvételt, ahol a globalitás a vevő és a lokalitás az eladó, az ügylet tárgya pedig a lokalitás értékmezői, a jól képzett és ahhoz képest olcsó munkaerő, az egész infrastrukturális rendszer amit a termelés folyamat közben használ a globális tőke. Azaz, a lokalitás képviselőjének, a mindenkori nemzetállamnak fel kéne mérnie, hogy a globális tőke mit hoz és mit visz, legalább amortizációt kéne fizetnie, bért és adókat, hogy a lokalitás is nyerjen ezen az üzleten. Ehhez kénytelen vagyok egy számadatot említeni. A magyar gazdaságot abszolút meghatározó, körül-belül két tucat legnagyobb multinacionális vállalat 12 százalékot foglalkoztat, a teljes bértömeg 15 százalékát fizeti – tehát egy kicsit tényleg magasabbak a bérek – nem egész 40 százalékát fizeti az összes adónak, és az összes adózás utáni nyereség 92, nem tévedés 92 százaléka ezé a két tucat multinacionális vállalaté. Ez egy katasztrofálisan rossz szabályozás, erre mondja a vicc hőse, hogy ügyes. Ez nem is latin-amerikai, hanem afrikai szintű kifosztása egy lokalitásnak! És ezek a szerencsétlen lokalitások versenyeznek egymással, és egymásnak ígérnek alá! Az is egy történelmi lejtő, hogy régen a gumigyártást, mint a legkoszosabb ipari tevékenységet a centrumokból a legocsmányabb perifériákra helyezték ki. Azt még valahogy elviseltük, hogy mi fizettünk még rengeteg pénzt, és egy Dél-Korea nevű periféria egy Magyarország nevű kvázi, centrum országba helyezte ezt a tevékenységet, de hogy még egy India is, és mi fizetünk ezért rengeteget, az már megint a megvalósult abszurditások világa!

Az a probléma, hogy katasztrofálisan rossz alkukat kötnek a lokalitások, és egymással versenyeznek ebben, ahelyett, hogy összefogva, regionálisan meghatároztak volna egy szintet, ami alá bérben, adóban, szabályozásban nem mennek. „Ideiglenesen hazánkban állomásozó multinacionális cégek” mondhatnám, mert állandóan azzal riogatnak bennünket, hogy ha szigorítanánk a feltételeken, jobb alkut akarnánk kötni, amiben nem tisztán vesztesek vagyunk, akkor továbbállnának. Ez javarészt blöff. Aligha állnának tovább olyan vállalatok, melyek – és ez 12 évek keresztül így működött – két évente megduplázták a bevételüket. Vannak sikerek, de csak azokban a lokalitásokban, melyeket a globális véleményhatalom megbélyegző jelzőkkel szokott illetni, nacionalistának, populistának és protekcionistának hívva azokat.

A lokalitások fohásza, amit azok elitjének kéne elrebegni a globalitáshoz, körülbelül úgy hangozna, hogy: >>Kedves Globalitás! Nagyon örülünk, hogy itt vagy! Nagyon örülünk, hogy kifosztasz bennünket, hogy külszíni fejtéssel kiaknázható munkaerő-lelőhelynek tételezed ezt a lokalitást – mi egyébként Magyarországnak szeretjük hívni, de ezen nem fogunk összeveszni – csak azt kérjük tőled, hogy legalább annyi étékhányadot hagyjál vissza, amelyből a számodra való, hosszan tartó, kényelmes kifoszthatóság állapotába rendszeresen fel tudjuk magunkat hozni.<<

Az a tény, hogy az elmúlt húsz évben, amióta multinacionális cégek bejöhettek Magyarországra a bennszülöttek jövedelmi alapját képező reálbérek 0,7 százalékkal emelkedtek évente, ami inkább jelkép mint szimbólum, a hazánk területén ideiglenesen állomásozó tőkestruktúrák profitja meg valahol 20 és 30 százalék között növekedett évente. Ez egy rossz hír, de van egy jó hírem is! Még egyszer ilyen húsz évet már egészen biztosan nem kell, hogy elszenvedjünk, mert az első évtized végén fizikailag megszűnik az a valami, amit eddig Magyarországként ismertünk.”

Az ördög ügyvédje

Milyen a multiszektoron kívül a munka- és a vezetési kultúra? A politikához való kijárós viszony? Abból a szempontból a multinacionális cégek sem nemzeten felettiek, hogy ahonnét jöttek, onnan hoztak magukkal egy munka- és vezetési kultúrát, és meghonosították azt – veti fel Heltai László, az ördög ügyvédjeként.

Szalai Erzsébet válaszol elsőként: „A multiknál magasabbak a bérek, sokkal kulturáltabbak a munkakörülmények és e mellett a fekete- és szürkemunkának az aránya kisebb, van, de sokkal rejtettebben és burkoltabban alkalmazzák azt. Az is igaz, hogy a kizsákmányolás rátája a hazai tulajdonú vállalatoknál magasabb, mint a multiknál. Ez mind hozzátartozik az igazsághoz, ahogy az is, hogy az államhoz való viszonyban a multik sokkal nyíltabb kártyákkal játszanak, mint a hazaiak. Igaz, vannak magyar multik is. Nézzük meg a jó öreg Demján elvtársat, aki kijelentette ezelőtt egy hónappal a Figyelőben, hogy ez egy szar ország, és innen el fog menni. Csak egyetlen-egy mondat – szól közbe Bogár – tavaly 550 milliárd forinttal nőt a GDP és ennek 40 százalékát Demján és Csányi jövedelemnövekedése adta, ez nem vicc! Lehet, hogy az ötven-, vagy százszoros jövedelemkülönbséget is normálisnak tartani, de hogy valaki ötmilliószor annyit keres mint én, akkor az egészséges gyanakvás csak eluralkodik az emberben… De a legfelháborítóbb, hogy miután kifoszt még le is szaroz bennünket! – veszi vissza a szót Szalai, de nem marad sokáig nála: Én már csak tudom, hiszen én tettem szarrá! – nevet fel Bogár. Nem vagyok nacionalista, azt állítom, hogy a hazai és külföldi tőke logikája között különbség nincs, sőt a hazai még erőszakosabb, még kizsákmányolóbb a munkásokkal, mint a külföldi tőke.”

Fizessenek a gazdagok!

„Ha valamilyen szupererős mozgalomnak az irányító testülete lennénk – kezdené a kérdést Scheiring Gábor a Védegylettől, de egy közbeszólás félbe szakítja: Nincs irányító testületünk! – …szóval, ha szerves alkotói lennénk, de azért befolyással bírnánk erre a bázisdemokratikus mozgalomra, akkor mi lenne az a kettő legfontosabb gazdaság- és társadalompolitikai lépés, amit szerintetek meg kellene lépnünk?”

„Egy, a közoktatás, azon belül az alapképzés ahonnan el kellene kezdeni. Kettő, a nemzetközi összefogás a többi kelet-európai országokkal.” – válaszol Szalai Erzsébet.

„Az alacsony foglalkoztatás a legnagyobb probléma. A másik az adó nem fizetés, ez cégekre és magánszemélyekre egyaránt kiterjed. Vannak, akik jogi alapon, mint a multinacionális nagyvállalatok és vannak, akik elsumákolják. Én szeretem, hogy Magyarországnak relatíve masszív jóléti állama van, bár most rogyadozik. Én nem örülök annak, ha nekiesnek és le akarják mészárolni, vagy megreformálni. Én abban rosszat sejtek. Egy tény, hogy a multinacionális, globális világban azt nem tiltják, hogy egy országnak bőkezű jóléti állama legyen, csak tudja finanszírozni. – fogalmazza meg a legégetőbb bajokat Greskovits.

Bogár László az elmúlt 50-60 év negatív demográfiai fejleményeit ismertette számokban, hozzá téve, hogy erről évtizedek óta tudni lehet, mégse látszik semmi, hogy tettünk volna ellene. „Ezért legfontosabbnak egy szimbolikus mozzanatot tartanék, azt, hogy erről végre normális diskurzus folyjék, tudniillik Magyarország ma a verbális polgárháború állapotában van, alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb, zavarosabbnál zavarosabb, hazugabbnál hazugabb, hamisabbnál hamisabb narratívák, sehonnan sehova viták csatája zajlik. Az elsőnek ennek a verbális polgárháborúnak a beszüntetését tartanám, hogy ezekről a kérdésekről, melyek ma felvetődtek lehessen tárgyilagosan beszéléni. Ehhez képest mi zajlik a diskurzusban? A közbeszéd teljesen szét van roncsolva, primitívebbnél primitívebb, hülyébbnél hülyébb pszeudotémákon folyik a csontrágás, miközben ezek az ötven-hatvan éve húzódó, vészjósló komplex társdalom-újratermelési viszonyokkal kapcsolatban nem hogy válasz nincs, de még a kérdéseket sem tudták az elmúlt húsz évben, az egyébként erre szolgáló társadalmi-politikai elitek megfogalmazni.

„És adózzanak a multik is!” – szólalt meg Szalay. „Ha 38 százalékot adóznak, miközben a profit 92 százaléka az övék, akkor ott vannak még tartalékok… – fűzte hozzá Bogár László.” Vannak még tartalékok, a politikai kínálatban is.